Huh, mivel is kezdjem? Sziasztok, ez itt Szökött blogja, a lökött, antiszoc, kocka csajszié.
Sok idő eltelt az utolsó bejegyzésem óta, jó lenne egy recap a szeptember eleje történt eseményekből, ugye?
Igazából nincs velem semmi extra, nem volt valami sok időm gépezni, tekintve hogy négyszer is változott az órarend, amihez nem volt mindig könnyű alkalmazkodni. Meg persze néhányszor filmeztünk is a koliban a csajokkal, aztán már nem volt időm másra, mert valamikor tanulni is kell... A tanévkezdésem elég jól sikerült, ötösök meg négyesek. Igen, így kell ezt, mondtam magamnak. - aztán jött az a végzetes kedd. Rám dőltek a tanulnivaló könyvek kupacai, négy dogám volt egy napon, s ráadásul kettő ebből tézé, és hirtelen annyira kétségbeestem, hogy végül egyikre sem tudtam rendesen felkészülni... Persze a legrosszabb ezek közül csak kettes lett, ami nálunk 50-60%tól kezdődik (tantárgyanként változó), szóval azért mégsem sikerült teljesen elszúrnom, de azért elég jelentősen betett a hangulatomnak, s azóta is azon fáradozom, hogy javítsak, és persze kikaparjam a föld alá süllyedt egómat, ami 30 méterrel a tengerszint alatt gubbaszt egy barlangban, és folyton azt hajtogatja, hogy nem tudok semmit sem megtanulni. De persze ez nehezebb feladatnak bizonyul, mint valaha is hittem volna. Pedig amikor összeszedem magam, csodákra vagyok képes. Csak sokszor, főleg ennyi rossz jegy után ezt nehéz elhinni.
Beszéljünk másról. Az előző hétvégén voltam MondoConon, és jobb volt, mint amire számítottam. Mostanra elfogytak a facebook rajongói csoportokból összeszedett útitársak/alkalmi haverok - miért mindig csak én keressem őket, hm?! - és csak egy valaki maradt, ezt a tündéri lelket pedig Annának hívják. Őszintén beismerem, meglepett, hogy volt valaki, aki tényleg szerette volna, ha elvonszolom a seggemet pestre, és találkozom vele. Igen, az ő kedvéért még a metróra is felültem egyedül (és fenemód büszke voltam magamra, mert anyuék életemben először megengedték, hogy egyedül menjek Pestre, bármiféle kíséret nélkül - szóval ezt jelenti 18 évesnek lenni, mmm....). Szinte soha, senki sem törődött még ennyire velem, még meg is hatódtam, amikor vasárnap a Hunexpo kapui előtt ácsorogva szorosan megölelt. Szóval ilyen a barátság, mi? - gondoltam. A rendes, igazi, nem csak látszat barátság. Introvertált, ex-kiközösített személyként ilyenben még nem igazán volt részem. Igen, pár ember előtt elég nyitott vagyok, - olyanok előtt, akiknek már megszoktam a jelenlétét - de valahogy az teljesen más. A koleszban, ahol a legtöbb általam barátnak titulált személy tengeti mindennapjait, ott vagyunk egymásnak egész héten, nincs kötődés, vagy hiány, hiszen együtt járunk mindenhová. Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem hiányoltam őket pl. a nyáron. Nagyon is.
Mindenesetre jól esett Annával lógni, még úgy is, hogy szervezőként egy csomót futkorászott, s sokszor bízott a barátnője, Olga gondjaira. Habár ők ketten gyerekkoruk óta barátok, és egyidősek, hihetetlen, mekkora különbség van kettejük között. Olgával és a pasijával, khm, élettársával (ők már komoly felnőttek) úgy éreztem, mintha magam is minimum két évet öregedtem volna. Olyan.... felnőttesek voltak, - ellentétben Annával - és olyan más volt velük beszélgetni. Élveztem, hogy ennek ellenére szintúgy könnyedén elbeszélgethettem velük, mint bárki mással.
Valahogy mostanában többet vagyok idősebbekkel, mint korombeliekkel. Gondolok itt rájuk, plusz a péntekenként összeülő szerepjátékos csoporttal, ami javarészt (értsd: egy srácon és rajtam kívül mindenki más) egyetemistákból áll. Mégis, valahogy velük is könnyedén elbeszélgetek, sőt sokszor még jobban hülyülünk mint a szobatársaimmal, s van hogy percekig röhögök a poénjaikon.
Ezen kívül megemlítendő, hogy tartottam egy csokimentes diétát, amit a tervezett hat hét helyett már az ötödik hét végén feladtam. De azért büszke vagyok magamra, mínusz hat nap ide vagy oda. Az elején nehéz volt, akárhová néztem, mindenhol csokit láttam, például otthon, amikor valami rágcsálnivaló után kutattam ( végül egy csomag zabfalattal kötöttem közelebbi ismertséget, amit azóta számos másik zabfalat és jópár alma követett), s persze az sem segített, hogy a szobatársaim és a nagymamám, megfeledkezve a magamnak tett, hatalmas öntartóztatást követelő diétámról, csokival kínálgattak.
Anyu rám sem ismert a suli első hetében, amikor bevásárláskor ásványvizet, gyümölcsöt, joghurtot meg kekszet kértem... Már csak az állandó testmozgás meg a magnézium-hiányom megszűntetése nincs kihúzva a listámról, ugyanis nem tudok rendesen futni, mert folyton begörcsöl a vádlim. :/
Lassan kifogyok a mondanivalóból... Persze még van pár dolog, amit szívesen leírnék, de hát akkor nem maradna semmi legközelebbre ;)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó