Na tessék, már megint elkövettem azt a hibát, hogy beleéltem magam valamibe, aztán a végén persze mégsem úgy alakultak a dolgok, mint vártam volna és nagyot koppantam. Fáj. Mások biztos azt mondanák, "pff, és ezért hisztériázol itt nekünk?!" de hát ők nem érthetik. Végre eljutottam abba a szociális fázisba, amin az átlagemberek szerintem már ált. suli második osztályában átsenek: vannak emberek akiket a barátaimnak mondhatok. Persze, mivel én ilyen internet-remete vagyok, a legtöbb barátom a neten van. Itt a nyakunkon a MondoCon, és megbeszéltem három ilyen barátommal, hogy ott találkozunk. Eddig világos, igaz? Egész nyáron ki sem mozdultam, és ez a rendezvény egy tökéletes alkalom erre. Két hete azt mondta a főnököm, bla bla, igen, ha nagyon szeretnéd, néha lehet kérni egy nap szabadságot, ma meg azt mondta, nem fogja miattam átdzervezni az egészet... ahh. Fáj. Véglis csak kapásból kb. HÚSZ ember lett volna akikker találkozni akartam.ÉS AZ A LEGROSSZABB hogy két hete azt mondta, lehet róla szó, én meg beleéltem magam. A szüleim fagyosan csak azt válaszolták, hogy ilyen az élet.