Soha sem gondoltam volna, hogy én valaha is fogok a szerelemről áradozni/panaszkodni. A szerelmet mindig valami távoli, habos-babos rózsaszín szappanbuboréknak képzeltem el, ami a közelembe érve hajlamos volt kidurrani. - jó, lehet hogy én is segítettem valamicskét neki - Valami engem nem érintő dolog. Cuki srácok a lánymagazinok képein, a szőke herceg fehér lovon...míg más korombeli lány a sminkkeléssel volt elfoglalva, engem 12-14 évesen inkább az érdekelt, mikor kapom már meg a JM rangot a JK2 klánunkban...  Különben is, az akkortájt a tengerszint alatt 1000 méterrel megbújó egóm álmodni sem mert volna egy párkapcsolatról. Sokkal inkább egy Nintendo WII volt vágyaim tárgya... De most mégis itt vagyok, és pontosan ezt teszem. Persze a magam nyakatekert, botladozó, különc módján ;) Rinyálásra allergiás  olvasóim kérem most takarják el a szemüket. Ti, pletykára éhes had pedig hajoljatok közelebb...
Oké, hadd vázoljam fel a helyzetet: 
a, először szerettem bele valakibe, de ő csak a barátjának tart,
b, közben pedig egy másik srác, aki nem tetszik, randira akar hívni. 

-Az utóbbi kb két és fél hétben komorság kísért az utamon miközben én szépen fokozatosan próbáltam megbarátkozni a ténnyel, miszerint akármennyit várok, akárhogyan is próbálkozom, az illető személy soha nem fog szeretni. Próbáltam kerülni, nem gondolni rá, nem kapcsolatba lépni vele, nem bámulni amikor közös órá még csak rá sem nézni, erre mit lép Kami-sama ? Persze,hogy mellé lettem beosztva a szalagavató napján...

Természetesen az a két óra, amit a társaságában töltöttem, rémesen telt. Már jó másfél hete kerültem, erre most egy óráig vele meg egy barátnőmmel kell lennem, aki nem tudja, hogy tetszik nekem. Persze nem kellett volna úgy meglepődnöm, hisz elsős korom óta a sráccal lógok, ezt niylván a beosztást író osztálytársaim is tudták. Szóval, miért is volt katasztófa? Egyrészt a tervezett egy helyett két órát maradtam, mert a következő órában is olyanok voltak beosztva, akikkel szívesen lógtam. Egyik felem sikítva menekült volna A srác mellől, csak hogy mentse sérült kicsi egóját, míg a másik vágyott egy kis szocializálódásra. És bármennyire is folytatok remete életmódot, a társaságra vágyó felem nyert. Viszont akárhogyan is próbáltam meg bekapcsolódni a beszélgetésbe, az illető srác - akinek persze, hogy szintúgy maradnia kellett... oké, bevallom részben miatta is maradtam - jelenlétének köszönhetően sosem sikerült értelmes mondatokat formálni az amúgy is kusza gondolataimból, s ha megszakadtam, sem tudtam párbeszédbe elegyedni a többiekkel, így csak ültem és hallgattam. Úgyis mindenki így szokott meg: csak ülök, és hallgatok, hiába kavarog annyi minden a fejemben, legtöbbször úgysincs meg hozzá a bátorságom, hogy kimondjam a véleményem. 

Azóta a dolgok kezdenek visszaállni alaphelyzetbe, valaki szép sorban visszakattintja a kapcsolókat. Próbálok tanulni a dologból, s azóta nem mászom úgy rá a fiúra. Illetve, ami azt illeti, igyekszem kiverni a fejemből, ha eszembe jut, elterelni a gondolataim. Már nem keresem, ha találkozunk, csak egy köszönés és rövid szóváltást bonyolítunk le. Őszintén szólva, hiányzik a barátsága, de ha ez az ára annak, hogy újrakezdessem a dolgokat, hát egye fene, vállalom.